Lev Dogyin Csehov darabját az orosz kultúrától oly távoleső műfajjal ötvözi, mint a dixieland jazz. A Platonov - melynek címlapja hiányzott, amikor rábukkantak Csehov hagyatékában - 1923-ban jelent meg először. A mű olyan hosszú, mint a Ványa bácsi, a Három nővér és a Cseresznyéskert együttvéve. A szerző késői drámáiban az élményanyag pontos formát nyer, a Cím nélküli darabban mindez nyers formában, forrongó érzelmekkel jelenik meg. Dogyin arra az időszakra helyezi a fő hangsúlyt, amikor Platonov hajléktalan. Az egyéni vagy kollektív evickélés, fuldoklás számos formában jelenik meg az előadásban, amely négy órán át tart, egy szünettel.

Lev Dogyin:

Dogyin 1944-ben született Szibériában, ahol apja geológusként, anyja gyerekorvosként dolgozott a háború idején. A család később Leningrádba költözött. Dogyin 17 éves korában beiratkozott az Állami Színházi Intézetbe, s öt évvel később rendezőként diplomázott. Kezdetben vendégrendezőként hívták számos leningrádi és moszkvai színházhoz.

1974-ben dolgozott először a Malijban mint vendégrendező, s 1983-ban lett a színház művészeti igazgatója. A társulatban a színészek többsége az ő tanítványa. Az utóbbi években színpadra állította például A legyek ura, az Ördögök, Az eltört korsó, a Cseresznyéskert című darabokat. Kimagasló rendezői és pedagógiai munkásságáért 1999-ben Európa-díjjal tüntették ki.

A Malij Drama Tyeatr:

A Malijt 1944-ben alapították, amikor a leningrádi színházak többsége az ostromlott városon kívül működött. 1983 után, amikor Lev Dogyin átvette a vezetését, a színház erős és energikus művészi közösséggé vált, jellegzetes arculattal, szellemiséggel. Hosszú próbaidőszakok  (melyekhez széleskörű kutatások és tanulmányutak tartoznak), az intenzív társulati munka hangsúlyozása, a színházon belül működő iskola jellemzi az együttest. A repertoráron több mint 15 előadás szerepel.

Az utóbbi években a társulat rendszeresen fellép külföldön, nemcsak Európában, hanem Japánban és az Egyesült Államokban is. Az 1993-es budapesti fesztivál kiugró sikere a Malij Gaudeamus című, fergeteges előadása volt.

A színház rengeteg elismerése között számos színházi fesztiválon kapott díjat, így a manchesteri fesztivál díját 1994-ben, a XXIX. Nemzetközi Bitef fesztivál nagydíját 1995-ben. Az Aranymaszk fesztiválon 1997-ben a legjobb előadás és a legjobb rendező díját is elnyerték a Platonovval. Az idén ugyanezen a fesztiválon a legjobb rendező díjával ismerték el Lev Dogyint.

Részletek a kritikai visszhangból:

“Lev Dogyin tragikus, modern és teátrális előadást hozott létre, talán a Malij legerősebb és legharmonikusabb produkciója a legutóbbi években. Az előadás – művészi vallomás.”

                                         (Tatjana Marcsenko: Kultúra, a Csehov-fesztivál hivatalos honlapjáról)

“Az E-Werk nyerseségében is vonzó romos gyárépülete Weimar egyik legkülönlegesebb játszási helye. A színpadon hatalmas gödör tátong, amit rendes körülmények között befednek. Lev Dogyin itt megtalálta, amit keresett. Az elszegényedett tábornokné, Anna Petrovna nyaralója alá óriási medencét építtetett. Aki meg akarja magát ölni, két méter magasról zuhan  a vízbe, akinek túlságosan melege lesz, az elegánsan alámerül.”

                                                                                                             (Die Tageszeitung, Weimar)

“A nyírfákat is kivágták. A szamovárokat hagyták megrozsdásodni. Nincs már birtokuk, csak egy dácsájuk medencével és homokos parttal. Játékfürdő olyanoknak, akik szeretnek játszani. Az élvezetek fürdője azoknak, akik szeretik az élvezeteket. Talán egy kicsit már Amerikáról is álmodnak…”

                                                                                      (Henryk Goldberg, Thüringen Allgemeine)

“Amikor Nyikita Mihalkov 1977-ben  megrendezte az Etűdök gépzongorára című filmet, a kritika Csehov-77-nek nevezte az eseményt. Így akár most Dogyin Platonovja lehetne a Csehov-97. (…) Az előadás főszereplője a rendező: ennek a tökéletes színdarabnak ő hozta létre a színpadi kompozícióját, amely során sok mindent kihagyott az eredeti szövegből (például Trileckijt, akit Mihalkov oly nagyszerűen alakított a filmben). Az előadás másik főszereplője a zene. Itt a rendező mintha karmesterré válna, a színészek hegedűlnek, csellóznak, ütős hangszereken játszanak, szólóban vagy együttesként. Annyira könnyedén, mint ahogy beszélnek vagy levegőt vesznek. Mindez a dzsessz improvizációira hasonlít, amikor a ’közbekiabáló’ hangszer hol ismétli a színészt, hol ironikusan kommentálja. A dzsessz ’elve’ a töredezett csehovi szöveghez illeszkedik, ennek alapján szerveződik a színpadi cselekmény…”

                                                                 (Tatjana Marcsenko, Petyerburgszkij tyeatralnij zsurnal)

„Az E-Werk nyerseségében is vonzó romos gyárépülete Weimar egyik legkülönlegesebb játszási helye. A színpadon hatalmas gödör tátong, amit rendes körülmények között befednek. Lev Dogyin mindenesetre itt megtalálta, amit keresett. Az elszegényedett tábornokné, Anna Petrovna nyaralója alá óriási medencét építtetett. Aki meg akarja magát ölni, két méter magasról zuhan a vízbe; akinek túlságosan melege lesz, az elegánsan alámerül. Szergej Kurisev Platonovja úgy lézeng a színháztengerben, mint egy bálna fogyókúra után. A hölgyvilág bolondul utána, de a bálnaszerû lény túl fáradt és döntésképtelen. Kurisev végig szépen, visszafogottan játszik, és mintha kábítószer hatása alatt állna. Irina Ticsinina káprázatos intelligenciával játssza a fiatal Szofját, Platonov barátjának feleségét. Valami egyre jobban vonzza-taszítja Platonovhoz, de mégsem egészen igaz, ami történik vele. Dogyin tágas szellemi tereket fog egybe ebben a hullámzó, végigzenélt „Gesamtkunstwerk"-ben, amelyben minden színész, több hangszeren is játszik. (die tages zeitung, Weimar, 1997. július 7.)

“ A nyírfákat kivágták. A szamovárokat hagyták megrozsdásodni. Nincs már birtokuk, csak egy dácsájuk medencével és homokos parttal. Játékfürdõ olyanoknak, akik szeretnek játszani. Az élvezetek fürdõje azoknak, akik szeretik az élvezeteket. Talán egy kicsit már Amerikáról is álmodnak, New Orleans-ról, Párizsban már voltak, most már lehet. Már jön is valaki és leül a zongorához, fent a faház galériáján, egy másik rumbatököt ráz, a harmadik trombitával érkezik, és a negyedik dalra fakad. A medence vize lágyan fodrozódik a lámpák fényében. Az emberek a parton dohányoznak, csevegnek és cigánykereket hánynak, egyikük úszik. Vidám lehet itt az élet. A darabot, amit eddig „Platonov" címen ismertünk, csak Csehov halála után fedeztek fel, és ily módon nem tartozik bele a Csehov-kánonba. Talán ezért is mondott le Dogyin az orosz melankólia kánonjáról, és építtette föl Alekszej Poraj-Kosiccal ezt a csodálatos díszletet az E-Werk-ben, ezt a mély víz fölött cölöpökön nyugvó vidéki faházat, gyertyákkal, homokkal és színes lámpákkal. De lehet, hogy csak emiatt a fantasztikus színpadi gondolat, látomás miatt rendezte meg a darabot. A szórakozó társaságot, amely saját unalmába fullad bele. Hányják-vetik magukat az állóvízben, szabadon, mint akváriumban a halak. Új partok felé törnek, és amikor elérik, a medence túlsó oldalát érik el. It’s Party time. Down by the river side. És lent közömbösen csillog a víz. Akkor is csillog, amikor Platonov és Szofja meztelenül tombol benne, és ugyanúgy csillog, amikor a férfi csendesen sodródik a tetején, miután Szofja agyonlõtte. Platonovnak valaha jövõje volt, most egy tanítói állása és kövér felesége. Tökéletesen tisztában van magával, de semmin sem tud változtatni. A nõk, na igen, Szofjával talán még lehetne jövõje. Csinos gondolat, de a jövõ nagyon megerõltetõ. Valakinek valamit tenni kéne. Szofja megteszi, és ha Platonovnak módjában állna még, meg is köszönné, mégiscsak valami változás. Dogyin káprázatosan körberendezi ezt a csodálatos mûtavat. Igazi víz, amely valóságával sajátos izgalmat kelt a színpadon, és ugyanakkor poétikus hely. A jazz zenekar melankolikus – ironikus kommentárt szolgáltat mindenhez. Amikor Platonov megcsókolja a tábornoknét, Szofja szomorúan a trombita után nyúl, amikor viszont Platonov õt csókolja meg, a férje az, aki luftot üt a dobba. Lenyûgözõ, ahogy Dogyin berendezi az ürességet, ahogy cselekvésimpulzusokat hoz létre a semmibõl, hihetetlenül artisztikus, csodalatos könnyedséggel, mintegy mellékesen. Lenyûgözõ, ahogy színészeivel kidolgozták a szöveg ritmusát: minden egyforma, legyen az a reggeli idõjárásról vagy a jövõrõl folytatott beszélgetés, egyik éppoly közömbös, mint a másik. Ahogy New Orleans-ban sem lehet mindig tudni, hogy a csinnadratta esküvõi vagy gyászmenetnek szól. És csodálatosak a színészek, akik megismertetnek minket ezzel az erõs, gazdag képi világú rendezéssel. Mindenekelõtt Szergej Kurisev, aki Platonovként elegánsan unatkozik, elhiteti magával, hogy még boldog lehet, és látjuk, hogy tudja, hazudik magának, ahogy valami szörme alá bújik és vinnyog, amikor az asszony a jövõjükért könyörög, és ahogy felmorzsolódik a végén, és érzékelteti, hogy a gyilkosság megváltást jelent számára. De a vízben nem nõnek nyírfák és Dogyin nem ad helyet a gyásznak. Esik. A pocsék idõben senki sem fogja kihúzni a hullát a vízbõl.
(Henryk Goldberg, Thüringen Allgemeine, 1997. július 7.)